Mindig is az agrárszektorban képzelte el magát, abban is tevékenykedett egész életében. A város egykori polgármestere az Agrártudományi Egyetemen 1952-ben mezőgazdasági mérnökként diplomázott, ennek bizony már 65 éve. Dr. Deák Gábor a közelmúltban vehette át az erre az alkalomra emlékeztető díszdiplomát.

-Gyerekkoromtól fogva a mezőgazdaságban forgolódtam, főleg a méhek körül, és mindig voltak otthon állataink, sertés, baromfi, nyulak – felelte arra a kérdésre, hogy miért éppen az Agrártudományi Egyetemre jelentkezett annak idején. - Szerettem az állatokat. Gödöllő szántóföldjeinek nagyobb része a családi házak kertjéig elért, a szemünk előtt zajlott a példaszerű, nagyüzemi gazdálkodás, ez is motivált. Édesapám székely földművelő családból származott, sokat mesélt ennek a megélhetési formának a szépségeiről. Nem volt kérdés, hogy melyik irányba indulok.
- Nehéz volt akkortájt bejutni az egyetemre?
- Nekem egy kicsit nehéz volt. Gödöllőn érettségiztem egyházi iskolában, ez már ’48-ban sem jelentett jó pontot. Elsőre nem is vettek fel, holott kitűnő érettségivel és felvételivel rendelkeztem. Aztán négy hónap múlva kaptam egy felhívást, hogy a Magyaróvári Karra jelentkezhetek beiratkozásra, így ott kezdtem el a tanulmányaimat, később kerültem át az Agrártudományi Egyetemre. 1952-ben diplomáztam, és azonnal a termelésben akartam kipróbálni magam, de közölte velem a személyzeti főosztályvezető, hogy nekik más terveik vannak, az egyetemen marasztalnának tanársegédnek. Egy év után véglegesítettek, miután aláírtam az alábbi kritériumokat elém támasztó szerződést: 4 év alatt legalább két évet tangazdaságban kellett töltenem gyakorlatként, tanári diplomát kellett szereznem, felsőfokú nyelvvizsgát tennem, és valamilyen tudományos tevékenységet is végeznem a munka mellett. Eleget tettem mindnek, és jól mentek a tanársegédi dolgaim, de közbe jött 1956… - hallgat el a múltba révedve.
- Mi történt azután?
- Miután az egyetemről eltávolítottak, a termelésben találtam meg a helyem a Tamási Állami Gazdaságban. Egy sertéstelepen dolgoztam, 400 kocás telep létesítése volt a feladatom egy 20 HA-os kukoricaföldön, később pedig a juhászatot is rám bízták. Szép éveket töltöttem el ebben a munkakörben, és elismeréseket vívtam ki a szakmában. Épp a doktori disszertációmat írtam sertéstenyésztésből, amikor elkezdett csalogatni a helyi szakközépiskola vezetősége, miután kiderült, hogy tanári diplomám is van. Engedtem a kérésüknek, 1962-ben beköltöztünk Tamásiba, és én 15 évig tanítottam az iskolában. Innen az ÁFÉSZ-hoz vezetett az út, akik főfoglalkozású méhészetirányítói állást ajánlottak fel, elfogadtam. Ezekben az években a fiam is bekapcsolódott a családi méhészetünk munkáiba, lediplomázott, aztán hat év után én is főfoglalkozású méhész lettem, a méhészeti ágazatnak ugyan vállaltam az eszmei irányítását, de már munkaviszony nélkül. 1990-ben önkormányzati választások következtek, addig győzködtek a különböző pártok, hogy engedtem a kísértésnek, és hagytam magam jelölni. Azzal köszöntem el a nejemtől a választási gyűlés napján, hogy hamarosan jövök haza vacsorára. Persze ez nem így lett, ugyanis megválasztottak, a bankett pedig éjfélig tartott, és én Tamási polgármestere lehettem négy éven keresztül.
- Hosszú volt az út a vasdiploma átvételéig.
- Az bizony. Ugye a jubileumi diplomák adományozása automatikus, nem érdemek szerint történik, hanem az idő múlásával érdemeljük ki. A 152 egykori egyetemistából az évfolyamfelelős szerint 15-en élünk, többen külföldön. Heten küldtük vissza az igénylőlapot, hogy át kívánjuk venni az oklevelet, és végül négyen jelentünk meg. Az egyetem hatalmas aulájában gyűlt össze 3 ünnepelt korosztály, legkisebb létszámban mi, 65 éve diplomázottak. Sajnos sokan megviselt állapotban érkeztek, többen tolószékben, agyvérzés után, csont soványan vagy éppen nagyon elhízva… azt azért megállapítottam, hogy nem könnyű szakma a mezőgazdasági vezető szerep. Az első sorban ültünk, és tudja, minden második széket üresen hagytak a kísérőknek. Szinte mindenkit úgy vezettek karonfogva. A lányom rám nézett és azt mondta: papa, én nem ülök oda. Neked nem kell kísérő – emlékszik vissza könnyes szemmel.
- El tudta képzelni magát valaha más szakterületen?
- Nem nagyon, legfeljebb sebészorvosnak ehelyett. Szerettem a munkámat, a mai napig szeretem, és bármihez fogtam, az valahogy jól sült el. Szép sikereket értem el, tanárként sem voltam utolsó, a méhészetben pedig ki tudtam bontakozni, még a Méhészeti Világszövetség is aranydiplomával jutalmazott, melyből 1983-ig összesen kétszázat osztottak szét a világon az egymillió méhész között. Hat magyar kapta meg a díjat, köztük én is.
A vasdiplomát átvettek közül mindenkinek lelkiismereti ügye, hogy ezt a 65 évet értelmesen, becsületesen, a szakmához hűen dolgozta-e le. Nekem ilyen téren nincs lelkiismeret furdalásom, mindig becsületesen dolgoztam. Szerencsésnek tartom magam, hogy még tevékeny életkorban vehettem át a díszoklevelet. A következő a 70 év után járó rubindiploma. Remélem, a Jóisten megengedi, hogy azt is átvegyem.