Egy lassan tinédzser korba érő lány története:

"Leukémiás gyermek vagyok. Egy a sok közül. Másoknak az a fájdalom, hogy valaki megbántja őket, nekem meg az, hogy minden nap túlélnem kell…
Reggelente, mikor felkelek, legelső gondolatom, hogy egy újabb napot élek át. Egy újabb, fájdalmakkal teli napot. Harcolok az életért, még ha nincs is sok értelme… vagy mégis? Ha számításba veszem, a szeretteimen kívül nincs sok mindenem az életben. Igaz, amim van, az mindenen felüli. Barátaim nincsenek, mert amíg más gyerekek kint játszanak egymással, vagy éppen hintáznak a játszótéren, én csak a kórterem ablakából nézem boldogságukat. Vagy néha azt sem tehetem, mert nem tudom megparancsolni a testemnek, hogy mozogjon, nincs erőm. Sokan szenvedtek már ebben a fajta betegségben, de vannak, akik sajnos a nagy küzdelmek során sem élték túl. Egyszerűen feladta a testük. Reménykedhetek, hogy én azok között leszek, akik leküzdik a betegséget. Több alapítvány van, ahol segítenek az ilyen gyerekeknek. Én is közéjük tartozom. Nekem a napi elfoglaltságom az, hogy gondolkozok az élet értelmén, míg más, velem egyidős az iskolában tanul. Én is szívesen csinálnám ezt, de a túlélésre kell koncentrálnom. A legrosszabb ebben az egészben nem az én fájdalmam, hanem a szüleim aggódása. Fájdalmas végignézni azt, hogy sírnak miattam, és napi 24 órában csak rám figyelnek. Más szülőknek vannak álmaik. Nekik csak az, hogy leküzdjem életem nagy akadályát. A REMÉNYÜK. Csupa nagybetűvel, mert már tudják az élet fontosságát, és együtt éreznek velem. Szerintem az ő lelki fájdalmuk közelít az én általam érzett testi fájdalmak nagyságához. A kórházban nem, de az utcán nagyon megnéznek, amiért nincs hajam, vagy éppen furcsán mozgok. Ha nem beszélnének rólam a kinézetem miatt, nem lennék ennyire szomorú. És mi lenne, ha ők lennének az én helyemben? Ők is abban reménykednének, hogy senki ne szólja meg őket… Nem a külső számít, hanem az, amit a szívünk hordoz. Az életben a legtöbb dolog ingyen van. A szeretet, a család, az ölelés, a mosoly. „Ezek nem azért vannak ingyen, mert semmit sem érnek, hanem mert felbecsülhetetlenek.” Amikor még kicsi voltam, mindig mosolyogtam, vidám voltam. Mióta megtudtam betegségem, amit szüleim nagyon nehezen tudtak elmondani nekem, az ellentéte lettem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyógyuljak, de nem tehetek sokat, csak annyit, hogy kitartok. Azt mondják, sokat kell mosolyognom, mert az egészséges. Szeretném túllépni életemnek ezt a szakaszát, hogy megismerjem a világot, és az igazi gyermekkort. Mert eddig csak a küzdős, félős énemet ismerem. Meg akarom látni a nagyvilágot, hogy mit rejt az élet, milyen egy igazi barátság. Mert igazán sok dolog maradt ki az életemből. Az egész gyermekkor, ami nagyon fontos! Az életnek ez az a része, ami gondok nélkül telik, amikor nem kell sok mindent csinálnunk, csak élvezni az életet és játszani. Sajnos én nem tudtam így csinálni, mert a betegségem eléggé súlyos. Hosszú időbe telt, mire felfogtam, hogy most mi is van körülöttem. Nem tudtam megállítani az időt, hogy egy ültő helyemben megértsem. Mert forog a föld, és nem lehet rajta változtatni, ugyanúgy, mint azon sem, hogy minden tökéletes legyen. Vidámnak szeretném látni anyát és apát, mert eddig nem volt sok alkalmam rá. Mikor ők is betegek lesznek, én is szeretnék rajtuk segíteni, aggódni értük. Ha túlélem, orvos szeretnék lenni. Bár, még nagyon, de nagyon sok dolog áll előttem, az biztos. Mert én is szeretnék segítő kezet nyújtani azoknak, akiknek kell, mint ahogy most mindent megtesznek értem is. Nem lehet mindent szavakba foglalni, amit érzek, vannak leírhatatlan dolgok. Az élet elég igazságtalan. Mármint nem mindenkihez, de valakihez igenis az. Én még fiatal vagyok, de eddigi életemet gondolkozással és szomorúsággal töltöttem. Még hosszú út áll előttem, de remélem, hogy hamarosan meglátom az alagút végén a fényt. Hisz én végig ezt keresem… „Az egészséges gyermeknek ezer vágya van, a daganatosnak csak egy: hogy meggyógyuljon.”
Pár évvel később…
Túléltem. Leküzdöttem a betegségemet, újra rendes életet élhetek! Nagyon nehéz volt beilleszkednem, de végül sikerült. Megláttam, hogy milyen az igazi nagyvilág, és hogy mit rejt. Lettek barátaim, járhatok iskolába. Nos, visszagondolva a történtekre, hátborzongatóan fáj, hogy mi maradt ki a gyermekkoromból. De megpróbálok mindent sorjában bepótolni. Megérte küzdeni az életért… mert az ember csak egyszer él, de akkor nagyon! Minden álmom az volt, hogy meggyógyuljak, és legyen rendes életem. És megtörtént. Mert nem adtam fel. Küzdöttem, harcoltam. Így, hogy megtanultam az évek során, hogy csak akarni kell, eztán mindvégig így lesz. Nekem sokkal több dolog fog sikerülni, mert akarom, hogy sikerüljön. És az, hogy tudom, milyen az igazi fájdalom, hogy nem kell ezt a részt megkérdőjeleznem, ez is előny. Mert én már túl vagyok a felfedezésén. Aminek még nagyon örülök, hogy láttam a szüleimet újra mosolyogni, újra jó kedvük van. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik mindent megtettek értem. Szüleim végig kitartottak mellettem, és mindig fogták a kezem, bíztattak. Amit még soha nem szeretnék feladni, az az, hogy később én is segíthessek másokon, hogy orvos legyek.
Visszakaptam a mosolygós önmagam. Amikor csak tudom, kihasználom az alkalmat rá. Mert az élet rövid… lehet, hogy az évek száma nagy, de az idő gyorsan elfut. De csak ha az ember vidámsággal és jókedvvel tölti az időt. Én már csak tudom… másoknak meg azt mondom: megéri küzdeni mindenért. Semmi sem lehetetlen!"