A súlyos műtéteken átesettek sokszor második szülőként tekintenek az orvosukra. Így vagyok én is a főorvos úrral kapcsolatban. A pincehelyi kórházban kilenc évvel ezelőtt, hétfői ügyletes napján a kórteremben leleteimre pillantva szinte azonnal megállapította a színinfarktusomat, amelyet a kórházba beküldő tamási ügyeletes orvos, s a napok óta a kezelésemet végző kórházi szakorvos is „csupán” ritmuszavarnak vélt. Úgy érzem ma is, hogy az ő azonnali szakmai tudásának, az azonnali intézkedésének köszönhetem, hogy élve, később gyógyultan távozhattam a kórházi kezelések után.
Nem volt hibátlan ember ő sem, néha a betegekhez való modora hagyott némi kívánni valót maga után, de szakmai tudása vitathatatlan volt, amelyet még nyugdíjas éveiben is fejlesztett a képzéseken, orvosi konferenciákon. A rendelőintézeten kívül is rendelt, többen fordultunk hozzá tanácsért az utcán találkozva. Néha ő szólított meg bennünket, s egy korábbi beszélgetésünkre hivatkozva mondta el véleményét, amely találkozást mi már el is felejtettünk. Betegnek sosem láttuk, a nagy hidegekben is kigombolt kabátban, fején a jellegzetes vadászkalapot viselve sétált komótosan. Neveltetéséből és jelleméből adódóan a világot felfedező, mindenre kíváncsi, egy helyen sokáig nehezen maradó emberként élt. Szabadidejében sokat utazott - akár egyedül is - Pécsre, Budapestre, Balatonfüredre, és bejárta szinte egész Európát.
Most, halála után szembesültünk azzal, hogy, hogy milyen keveset tudunk a személyéről. A távoli hozzátartozóktól tudtuk meg, hogy 1942. május 26-án, Kisújszálláson született. Gyönkön járt gimnáziumba, majd a Pécsi Orvostudományi Egyetem 1967-es elvégzése után került a Dunaújvárosi Kórház belgyógyászatára. A tanulóévek során Fejér megye akkori bányászfalvaiban (Balinka, Bodajk) körzeti orvosként is praktizált. Belgyógyász szakvizsgájának megvédését követően, 1972. táján a balatonfüredi szívkórház szakorvosa lett, ahol a kardiológiai területen mélyítette el elméleti és gyakorlati tudását. 1985-ben, az akkor nyíló tamási rendelőintézetben kapott szakorvosi állást, itt dolgozott később nyugdíjasként is, egészen haláláig. A szeptember 5-i rendelésére váró kollégái törték rá lakását, s került Szekszárdra, ahol sajnos néhány nap múlva elhunyt.
A tamási kollégái, betegi és tisztelői a tamási temető ravatalozójában vehettek tőle búcsút. Hamvait szülei komlói kriptájába helyezték végső nyugalomra.

Örményi János