A kommersz művészet nagyüzemi előállítói a profit maximalizálására törekednek, ezért óvakodnak mindentől, ami esetleg sértheti valamilyen potenciális vásárlói csoport érzékenységét.

Az unalom mindenhol tanyát vert: felcsendül a futószalagon készült popslágerek konzervritmusaiban, ott vibrál az ezeket öklendezésig ismétlő tévés karaoke-sztárok többé-kevésbé pontos, de garantáltan személytelen előadásában, és ott bujkál a vértelen, PG-13 besorolású akciófilmek kockái mögött is. A fősodor talán széles, de igen sekély: a szegények, a kisebbségek, a fogyatékosok – tehát azok, akik szerencsétlen, szomorú életükkel megsérthetik komfortzónánkat – kiszorulnak belőle.

Van azonban egyetlen terület, amelyet nem érhettek el az unalom sikamlós csápjai. A képregényeké. Ez a műfaj vitathatatlanul a popkultúra része, azonban sajátosságainak hála egyelőre nagyrészt kimaradt a globalizált jellegtelenség-dömpingből. Az okokat hosszan lehetne sorolni, a műfaj fiatalságától kezdve a fejlődést gátló, megcsontosodott intézmények hiányáig – de persze mindezek eltörpülnek a legfontosabb mellett: hiányoznak a más területeken megszokott iszonyatos tétek, amelyek kiölik a kreativitást, és biztonsági játékra kényszerítik a cégeket.

Nem nehéz meglátni a különbséget egy milliós effektekkel telezsúfolt hollywoodi szuperprodukció és egy évezredes, ráadásul teljesen ingyenes technikával megrajzolt papírköteg között. Ahogy azt sem, hogy utóbbi összehasonlíthatatlanul több ötletet bír el, hiszen sem cselekményét, sem vizualitását nem korlátozzák anyagi vagy technikai korlátok. Ezeknek köszönhetően a képregény ma a leginkább szerzői műfaj. Míg egy hollywoodi filmnél tucatnyi különféle marketinges adagolja a patikamérlegen kimért nézőcsábító összetevőket (ezért van minden tesztoszteronszagú akciómoziban valamilyen félresikerült szerelmi szál, vagy legalább egy aranyos kutya), addig a képregényeknél az alkotók kis csapata határoz meg mindent, a hátterektől a végkifejletig.

Minden jelentősebb szerző markánsan különböző nézőpontot hoz magával. Indián FBI-ügynök drogbárókat üldöz Amerika legszegényebb rezervátumában, megelevenedett fantasy-hős nyomoz író apja után, mesefigurák próbálnak hozzászokni a nagyon is valós New York-i élethez – ez csak néhány a comics legnagyobb sikerei közül az utóbbi pár évből. A képregényboltok polcainak műfaji kavalkádjában békésen megfér egymás mellett a pszichotriller és a dadaista bohózat. Még az igazán jövedelmező franchise-okat birtokló nagy kiadók is mernek olyan lépéseket tenni, amiket bárhol máshol a szórakoztatóiparban bizonyára a közelgő őrület jelének tekintenének. Ezek a merész megbízások – melyek általában valamilyen teljesen ismeretlen underground-csillagot emelnek be a fősodorba – biztosítják, hogy a szuperhősös vonal se fulladjon unalomba.

Magyarországon ezek a könyvek sokáig lenézett, „bűnös” szórakozásnak számítottak: a rajongók bizonyára máig nem felejtették el Bölcs István kritikus mélyenszántó szavait, miszerint a képregény „lebutított műfaj, mely azoknak szól, akik nem tudnak olvasni”. Mára kicsit jobb a helyzet, a komolyabb lapok is foglalkoznak a filmadaptációknak köszönhetően néha egész sikeres képregény-megjelenésekkel, és egyre többen kezdik felfedezni a műfaj rejtett mélységeit. Képregényt megjelentetni ennek ellenére továbbra is kockázatos vállalkozás, különösen sorozatban, hónapról hónapra. Ezekre a sorozatokra pedig szükség van, főként ahhoz, hogy kialakulhasson egy elhivatott vásárlói réteg, melyre később kevésbé ismert műveket, esetleg nagy, önálló magyar sorozatokat lehet építeni.

Ezért különösen fontos, hogy a Kingpin kiadó új sorozatot indít a Marvel szuperhőseinek főszereplésével. A Marvel + kéthavonta jelenik majd meg, először január végén, február elején, Vasember főszereplésével. Brian Michael Bendis és szerzőtársai nyilvánvalóan nem váltják meg a világot – a kemény öklű, gyors nyelvű szuperemberek polgárháborúja azonban garantáltan jobb szórakozás lesz, mint bármi, amit Hollywood robotpilótán üzemelő blockbuster-gyártósora az utóbbi öt évben összehozott.